Kezdtük azzal, hogy kelés 3.15kor... brrrr, hosszú percekig vacogott a fogam, ahogy ültem az ágy szélén, néztem az összepakolt holmikat, az majdnem-üres lakást. A malacok helyét. Hát eljött az idő...
Saját iránytaxink időben érkezett, nyögve cipeltük le a hatalmas 100 literes sport táskáinkat és hitetlenkedtünk azon, hogy ezek alig nyomnak 20 kg-ot. Lehetetetlen.
A beszállás simán ment, a csomagjaink föladva, hosszas búcsúzkodás a chek-in kapuhoz vezető "birka" terelő mentén. Rutinosan vetkőztem: óra, ékszer, öv, minden, amin egy kicsike kis fém is van. Aztán öltözés, pakolás vissza a kézipoggyász táskápa, ugyanis a laptopokat ki kellett venn és külön kellett rakni, ezzel fölborítva az otthon gondosan kialakított rendet. Még egy utolsó integetés és csók dobás, mehetünk...
Kapu keresés, persze alapból rossz helyre álltunk, de még időben fölfedeztük. Egy igazi English Gentlemen-nel is összeakadtunk, aki Tőlünk kérdezte, hogy jó helyen vár-e. Aztán megfejtettük, hpgy nem, spuri át a jó kapuhoz, kártya lead, a táskánkra rá se néztek már.
A buszon még álldigálni kellett egy kicsit, amíg megtelt, megérkezett mindenki. Ekkor kelt föl a nap, gyönyörű volt. Még integettünk a teraszon várakozó szüleimnek, aztán bezárult az ajtó, és induláááás!
A buszban rossz helyre álltunk, így majdnem az utolsók közt szállhattunk föl a gépre, de sikerült találnunk két egymás melletti helyet, hehe, pont az angol úr mellett. Ablakon csak akkor láttunk ki, ha kitörtük a nyakunkat, de a Gentleman jól viselte az izgágaságunkat.
De jó, mindjárt induluuuunk! A nagy fenéket! Keresnek egy utast, hogy itt van-e a gépen? Nincs. Hát akkor bocsika, a feladott pogyászát ki kell szedni a csomagtérből. 30 perc késés.
Végre indulunk, fölszállás, izgulás, rágó csámcsogás... Az út simán telt, 2-3szor kerültünk légörvénybe, ingyen hullámvasút, sikeres landolás, tapsolás. Szokásos magyar tülekedés a leszállásnál. Luton egy igazán kicsi reptér, még busz se volt, sétáltunk a géptől az épületig talán 50 métert?
Bent hosszú folyosó, ami egyszer csak megáll. A rutinosak már készítik elő az útlevelet. Araszolunk, beélünk egy nagy térbe, aholha nincs vagy 500 ember, egy se. Jesszasz. Hogy fogjuk elérni a transzfer buszunkat? Igaz, hogy csak egy szűk óra múlva indul, na de akkoris, ez rengeteg ember! De legalább halad a sor!
Már azt hittük, jók vagyunk, amikor is megérkeztünk a terem sarkához, ahonnan megláttuk, hogy vagy mégegyszer ennyi ember áll sorba egy folyosón oda és vissza. Na most már tuti gáz lesz a busszal. Iszonyat mákunk volt, mert 8.45re átjutottunk az útlevél ellenőrzésen, pörették az angolok rendesen. Oks, én futás a csomag kiadóhoz, János futás a mosdóba. Középen találkozunk, csomag felkap, rohanás a buszhoz....
És szívbaj 2.: a buszhoz is vagy állnak 100an... Kérdezek egy magyar nőt, hogy ha rendelt jegyünk van, hova kell állni? A sor végére. Naneeee. A fél 10re sem fogunk úgy fölférni, nemhogy a kiklencesre?! Viszont János szemfüles volt, ezalatt beállt a sor közepére, így mivel az irányítónak föl tudtuk mutatni a foglalt jegyünket, utolsóként még fölfértünk a 9es buszra. Megkönnyebbülés, végre mosolygás...
Jó megállóban leszállunk, kis izgalom, mert Zsuzsi sehol, de 2 perc múlva befut, nagy ölelkezés, örömködés. Első buszozás, oyster kártya használat oktatás(ez it a bérlet-jegy), a 94es lesz az egyik fő buszunk, az visz a központból haza minket. Megérkezés, lepakolás, eszegetés, szoba átrendezés, pihengetés.
Délután elmentem a Zsuzsival szobát nézni, egy pakisztáni pasassal találkoztunk, sokat beszélgettek, kagylóztam rendesen, néha próbáltam hozzászólni, és nagyon pozitív volt, mert a lényeget értettem. A szoba indulásnak jó, de mi vagyunk a szerencsésebbek, hogy itt lakhatunk Náluk. Sőt, a landlord(Ő a főbérlő) még azt is fölajánlotta, hogy van egy ismerőse, aki egy banknál dolgozik, segít elintézni Nekünk a bankszámlát.
Ez azért nagy szó, mert mindent mindentől tesznek függővé, az ügyintézés elindítása a legnehezebb. De úgy tűnik, szerencsénk lesz! Ezt is nagyon meg kell szokni, hogy itt az emberek érdek nélkül csak úgy is segítenek anélkül, hogy akarnának vmit. délután még kaptunk egy telefont, hogy egy konyhán, ahol egy ismerős dolgozik, mosogatót keresnek, és a Jánost várják szeretettel péntekre egy próbanapra. A mindenit, csütörtökön érkezünk, és már pénteken próbanap...
Este még elmentünk sétálni a közeli parkba és a Temze partjára, szép lassan ismerkedünk a környékkel.